Gilneas inváziója

Gilneas inváziója a Forsakenek és a Worgenek csatája volt Gilneasért, és egy fontos részét képezte a Szövetség-Horda csatának. Az inváziónak két része volt: először a Forsakenek behatoltak Gilneasba és ennek eredményeként Gilneas lakosságának nagy része Darnassusba menekült. A második fázis során a Gilneasi Felszabadítási Front (Gilneas Liberation Front) a Bloodfangek falkájával és a 7. Légióval az oldalán harcolt a Forsakenek ellen, melynek végén sikerült visszafoglalniuk Gilneast azzal, hogy a Greymane Wallig visszaszorították a Forsakeneket.

Az invázió kiváltója Garrosh Hellscream volt, aki arra utasította Sylvanas Windrunnert, hogy foglalja el Gilneast, hogy a Hordának Dél-Lordaeron területén is legyen kikötője. Garrosh ezzel akarta ellenőrzése alatt tartani és bizonyításra kényszeríteni Sylvanast, aki az Angratharnál, a Haragkapunál történtek óta meglehetősen negatív megítéléssel bírt a Hordában. A másik kiváltó ok az Alpha Prime vezette Farkas szekta, a Wolf Cult volt, akik a gilneasi worgeneket gyűjtötték volna össze, hogy aztán Darnassus ellen vonuljanak, hogy ott bosszút álljanak Malfurion Stormrage-en. A két csoport aztán az eltérő célok ellenére mégis együtt dolgozott.

Gilneas és királya, Genn Greymane

Egy király a számkivetettségben is király, és Genn Greymane (Szürkesörény Genn) király majdcsak az élő megtestesítője elvesztett népének – időnként arrogáns, akaratos, szívós és olyan bestiális düh van benne, amit talán kontroll alatt tud tartani, de soha nem fog tudni teljesen elnyomni. A Második Háború alatti tettei tökéletes bizonyítékai meg nem alkuvásának, és Orgrim Doomhammer legyőzése után Genn visszahívta embereit és egy magáról elnevezett falat húzatott fel, amellyel közel fél Gilneast magára hagyta. Greymane-t nagyon sok mindennek hívhatjuk, de soha nem kételkedett nemzetében és az embereiben.

WK – Az éjelfek, az Elhagyatottak és az emberek – írta Dr. ZacC

Terdrassil és Nordrassil Népe

Északon az éjelfek az Archimonde-ot elpusztító hatalmas erejű robbanásban megsérült Nordrassilt meggyógyították, de még egy-két évszázad kell a Világfának ahhoz, hogy visszanyerje korábbi dicsőségét és erejét. Felismerve azt, hogy segítségre van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak ebben az új világban, és hogy szembeszállhassanak a kontinenst új hazájuknak választó Horda növekvő hatalmával, ami a Kőrisvölgyben (Ashenvale) történő erdőirtásban mutatkozott meg leginkább, az éjelfek vonakodva bár, de csatlakoztak a Szövetséghez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fiatalabb fajokkal teljes mértékű egyetértésben lennének: jó példa erre, hogy az éjelfek továbbra is ellenszenvesnek találják a Szövetség által használt technológiát, míg az emberek, gnómok és törpék az ő életmódjukat és ősi hadviselési szokásaikat tartják kissé primitívnek. Theramore és az éjelfek között megindult a kereskedelem, ezáltal a két kalimdori kultúra megosztotta egymással az ötleteit és az értékeit.

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 6. rész

SÖTÉTSÉG

Szélfutó Sylvanas úrnő szabadon zuhant. Nem fizikai értelemben; teste elpusztult Jégkorona Citadella lábainál. A lelke volt az, ami zuhant, elveszetten, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban.

Hogy került ide? Nem emlékezett rá. Arthas ölte meg őt? Öngyilkosságot követett el? Vagy a Val’kyrok ítélték el? Az idő értelmezhetetlen volt itt. Az élete nem események sorának, csak egy árva pillanatnak tűnt, mintha az értelem egy szikrájának felvillanása lett volna a végtelen űrben.

Csak sötétséget látott.

Aztán érezte is – igazán érezte, hosszú idő után először. Visszahőkölt a fájdalomtól.

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 5. rész

GILNEAS

Az eső továbbra is megállás nélkül esett és a gilneasi fal előtti területet valóságos mocsárrá változtatta. Ahogy Garrosh az Elhagyottak csapatait mustrálta, hatalmas harci farkasának mancsai elsüllyedtek a sárba. Esővíz csöpögött le az arcáról és párolgott el kopaszra borotvált feje tetejéről.

– A gilneasiak hatalmas kőfalaik mögött kushadnak – kiáltotta a hadfőnök, mély hangja túlharsogta az eső zuhogását és a villámok dörgését is. – Ti, Lordaeron polgárai, ismeritek a történetüket. Amikor az embereknek szükségük lett volna szövetségesükre, akkor mit tettek? Falat vontak maguk köré és elbújtak.

Kardok csattantak a pajzsoknak. Nem minden Elhagyott ragaszkodott korábbi emlékeihez, de azok, akik emlékeztek, semmilyen szeretetet nem éreztek azután a királyság után, amely hátat fordított a világnak a legsötétebb órában.

Szélfutó Sylvanas – A éj peremén 2. rész

GILNEAS

– Előr… – kiáltotta a marsall, parancsát azonban félbeszakította egylyó, amely széttörte alsó állkapcsát. Előtte a fal helyenként megtört, azonb an még így is elég fedezéket biztosított az orvlövészeknek az eső elől. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, eláztatva támadót és védőt egyaránt. A marsall előreborult és úgy borított fel egy törmelék-kupacot, mintha tűzifa-gúla volna, hogy végül a vastag sárban pihenjen meg. Ahogyan a sárban megfeneklett rombolók és nehéztüzérségű fegyverek, úgy a marsall csapata sem haladt előre. Bármely normál ember mostanra már biztos halott lett volna, de tekintve, hogy a marsall már halott volt, hamarosan feltápászkodott a sárból, alvadt vért és gennyt köpve arca megmaradt részéből.

Északra, egy nagy kiterjedésű keréknyomvájta területen és az eső fátyolfüggönyén túl Pokolsikoly Garrosh igyekezett kitalálni, hogy mi történik előtte a fronton. Ki tudta venni a hatalmas gilneasi fal szürke sziluettjét, amelyet hatalmas függöleges vágások tarkítottak, ahol a Kataklizma szélesre nyitotta. Ha az ő Kor’kronjai lennének a fronton, már rég áthaladtak volna rajta. Felmorgott, ahogy egy Elhagyott felderítő csapat visszagurult a sáron keresztül, megverten és összetörten. Még győzelmük idején is csontvázaknak tűntek az Elhagyottak; vereségükben még annál is rosszabbnak tűntek.

Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 9. rész

A levél kiterítve feküdt az asztalon. Liam keményen rácsapott, miközben próbálta megértetni álláspontját. Még csak egy tinédzser volt, de nem félt attól, hogy hangot adjon a véleményének. Rémült volt és mérges, és egyáltalán nem értett egyet az apjával.

– Most elmehetsz, Liam. Meghallgattam a gondolataidat a témáról, és nem értékelem ezt a színjátékot. – Genn még egyet kortyolt a borából.

– Mi van akkor, ha ideér a járvány? Mi lesz akkor? – folytatta tovább Liam.

– Ezért választja el a fal nagyszerű nemzetünket a többiektől – támadott vissza Genn. Kezdte úgy érezni magát, mint egy részeges kölyök, és megfájdult a feje ettől a beszélgetéstől.

– És mi van akkor, ha ezek a lények áthatolnak a faladon? Mi lesz akkor, apám? Sőt, mi van akkor, ha már ezt megelőzőleg megállíthatnánk?

Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 8. rész

Genn bepánikolt. Hallotta, ahogy Godfrey, Ashbury és néhány másik nemes utána kiált a fák között. Tudta, hogy nemsokára rátalálnak. Előtte a földön ott feküdt az egyik szörnyeteg, az egyik worgen, amely Fekete-erdőben kísértett, szörnyű mementójaként Arugal évekkel ezelőtti kudarcának, szörnyű mementójaként Genn parancsának, hogy használják ezeket a bestiákat a Falka ellen, még szörnyűbb mementójaként annak, hogy hogyan fordultak ezek a bestiák Genn saját emberei ellen. A szörnyet lelőtték; ott érte a találat, ahol most lyukak tátongtak a mellkasában. A meleg kiszállt a testből, és a belőle folyó vér kezdett megalvadni.

Ez a nemesek titka volt, amelyről soha nem beszéltek a polgárságnak. Minden teliholdkor, Genn, Godfrey, Ashbury, Marley és mások kimentek Fekete-erdőbe állig felfegyverkezve, és olyan lényekre vadásztak, amelyről népük többsége azt gondolta, hogy nem többek egy mítosznál, túlzó háborús történetnél, amelyet a Szürkesörény Faltól érkező katonák mesélnek. A nemesek sportból és bosszúból vadásztak rájuk – hogy kipusztítsák a kártevőket.

Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 7. rész

Genn hirtelen megfordult és az eredetileg vízszintes padlón elkezdett felmászni. A segélykiáltások felé sietett.

Maga fölött lilaszínű kezeket látott, amely a feldőlt roncsokon keresztül nyúltak ki, és amelyet egy ajtókeret zárt el. Kezek tapogatták körbe a törmeléket, amely fogva tartotta őket, és kétségbeesetten tekingettek ki. Azok a matrózok voltak, akik a hajófenéken lévő kabinba rekedtek.

Genn nem vesztegette az időt. Jobb kezét maga előtt lengette, bal kezével pedig kinyúlt és megragadta a csapdába szorult fakeretet, a kőtörmeléket pedig lefelé hajította. A nehéz törmelékek meghajlították a fát, amely fölött egy éjelf férfi arcát pillantotta meg, aki ujjongón pislogott rá.

– Elune fényére, honnan jöttél? – kiáltott fel egy hang.

– Azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket. – Erősen húzta a roncsot, de az nem mozdult. Egyedül nem tudta megoldani.

Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 6. rész

A flotilla felfogta a vihar lökését, de az óriási hullámok lesújtottak a hajókra, azonban az edzett fadeszkák és acélszegecsek egyesült ereje révén a teljes flotta szilárdan állt. Bármilyen sérülést is szenvedett egy hajó, a másik hajók tagjai rögtön ott voltak segíteni.

Ugyanakkor a flotilla nem segített az Elune Ragyogásának. Nem segített Miának és Tessnek. A hajó, vagy ami megmaradt belőle, egyre lejjebb süllyedt.

Négy mentőcsónak csapódott az óceánba, vizesen és gyöngyözően a tajtékzó hullámoktól és a zuhogó esőtől, fehér színe határozott kontraszt képezett az ónix-színű éggel. Számos Őrző ereszkedett le a kötéllétrákon a kis csónakokba, hátukon az éjelfek éles kardját cipelték. Genn követte Talart a hajó jobb oldalára.

– Talar… Veletek kell mennem – kérlelte.