Interbellum 5. rész – A Fagyott Trón tetején

Amíg Sylvanas átvette az irányítást Lordaeronban, addig az általa leginkább gyűlölt férfi, Lordaeron önjelölt királya észak felé tartott. Miután átverekedte magát a Bloodfeasten és túlélte Sylvanas csapdáját is Kel’thuradnak köszönhetően, hetekig tartó vándorlás után végül megérkezett Northrendre. Mesterének hangja arra utasította, hogy térjen vissza hozzá, és Arthas nem tagadhatta meg a parancsot, mivel a lelkét is elszakította tőle a rúnapenge Frostmourne, amit death knightként használt.

Azzal, hogy a Frozen Throne elkezdett megrepedni és ezzel Ner’zhul börtöne kezdett szétesni, az egykori sámán szelleme tudta, hogy nincs más választása: Illidan első támadás is már súlyosan meggyengítette őt, és arra pedig semmi esély nem volt, hogy Kil’jaeden ne használta volna ki a kínálkozó alkalmat, hogy megbüntesse Ner’zhult a legutóbbi árulásáért. Miután már el kellett szenvednie, hogy a testét apró darabokra szaggatták, testetlen lelkét pedig a Lich King vérfagyasztó páncéljába zárták be, Ner’zhul nem akarta tudni, hogy ez alkalommal mit tartogat számára Kil’jaeden.

Interbellum 4. rész – A Holtak Királynője

Most hogy Illidan már készen áll az újabb harcra a Lich King ellen, akkor térjünk vissza Lordaeronba, és nézzük meg, hogy pontosan mi is történt Illidan első támadása után, amely, habár Lamfurion és Maiev közbelépésének köszönhetően sikertelen volt, mégis hatalmas kárókat okozott Northrenden és a Frozen Throne-on székelő elme hatalmában.

Senki sem sejtette, de a Lich King hatalmasat kockáztatott akkor, amikor a Frostmourne-t kiszakította abból a jeges monolitból, amely a lelkét összetartó páncélt hordozta. Igaz, hogy a jég volt a börtöne, de ez tartotta össze azt a hatalmas nekromantikus erőt is, amellyel Kil’jaeden felruházta. Azzal, hogy ezt megrongálta, hatalma apránként kezdett elszivárogni. Világos, hogy ő ezt egy elfogadható árnak tartotta azért, hogy Arthas személyében egy értékes szolgára lelet. Ugyanígy világos, hogy nem láthatta előre Illidan támadását ellene Sargeras Szemével (Eye of Sargeras). Illidan félbeszakadt varázslatának sikerült beszivárognia a Scourge védelmi vonala mögé és elmondhatatlan károkat okoznia a fagyott erődben, miközben súlyosan megrongálta a Ner’zhul szellemét fogvatartó jégtömböt, amelyből úgy folyt ki a hatalom, mint nyílt sebből a vér.

Abban a sarkalatos pillanatban, amikor Kil’jaeden megújította szövetségét Illidannal, a Lich King gyengébb volt, mint valaha. Ez volt az ideális pillanat a támadásra, ezért hozta meg a fagyott lény azt a döntést, hogy visszahívja magához leghűségesebb szolgáját. Ezzel pedig egy olyan esemény-sorozatot indított el, amellyel végleg véget ért a Menethil-ház uralkodása Lordaeronban, sőt véget ért az emberek uralkodása a legnagyobb emberi királyságban.

Elérkezett a holtak ideje.

Interbellum 1. rész – A nagák megjelenése és Illidan távozása

Többen kértétek, hogy legyenek összefoglaló írások a Warcraft eseményeiről, hogy átláthassatok egy-egy nagyobb eseményt. A következő rövid sorozat a Wow-Insider cikkei alapján készült, és a Harmadik Háború, illetve a World of Warcraft játék közötti időt, négy évet öleli fel, vagyis azt, hogy a Hyjal hegyen a Burning Legiont legyőző egységes halandó sereg hogyan kezdett el lassanként felbomlani, hogy kialakuljon a WoW kezdetén megismert állapot. Ezt az időszakot Interbellumnak, vagyis két háború közti időszaknak nevezhetjük.

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 6. rész

SÖTÉTSÉG

Szélfutó Sylvanas úrnő szabadon zuhant. Nem fizikai értelemben; teste elpusztult Jégkorona Citadella lábainál. A lelke volt az, ami zuhant, elveszetten, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban.

Hogy került ide? Nem emlékezett rá. Arthas ölte meg őt? Öngyilkosságot követett el? Vagy a Val’kyrok ítélték el? Az idő értelmezhetetlen volt itt. Az élete nem események sorának, csak egy árva pillanatnak tűnt, mintha az értelem egy szikrájának felvillanása lett volna a végtelen űrben.

Csak sötétséget látott.

Aztán érezte is – igazán érezte, hosszú idő után először. Visszahőkölt a fájdalomtól.

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 4. rész

Mintha álom lett volna, Lordaeron élőholt seregének szíve előretört. Az elkiáltott parancsszavak furcsán némának hatottak. A nehézlovasság áthömpölygött a hasadékon, miután a csontos patáknak sikerült valahogyan támasztékot találniuk a fal széttöredezett maradványain. Az Elhagyottak megküzdöttek az átjutással, mivel a rés helyenként olyan szűk volt, hogy csak ketten fértek át rajta egyszerre.

Aztán a védők tüzérsége tompa, visszahangzó dörejjel szólalt meg. Ló és lovasa szétrobbant a ködben, majd földet érő darabjaik megalvadtak a sárban. Puskaropogás hallatszott, mint távoli dobok dobogása: egyik a másik után. De ezek a veteránok túlélték Jégkorona rémségeit. Csak hömpölyögtek át a hasadékon megállás nélkül, állandó feladatot jelentve a rés túloldalán lévő védőknek. Megérkezett a második hullám, horgokat hajítva a falak tetejére, miközben olajat öntöttek le rajta. Egyszerre a frontvonal lángolni kezdett. Továbbra is pergőtűz alatt álltak; de az Elhagyottak továbbra is támadta.

Néhányan elérték a fal tetejét, csak azért, hogy ott mészárolják le őket. A védők sem voltak emberek. Azok a vérszomjas, farkasszerű lények, akik Ezüstfenyő környékén rejtőzködtek, most harcoló egységbe szerveződtek. Ahol a puska és a kard csődöt mondott, ott fogak és karmok tépték szét az élőholt sereget.

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 3. rész

Sylvanas Jégkorona ormának szélére botorkált becsukott szemekkel. Felemelte a karjait. Habár itt a szél kicsit csípős volt, ő csak tompa fájdalmat érzett belül.

 

Egyszercsak megérezte mások jelenlétét maga körül és kinyitotta a szemét. A Val’kyrok közelebb lebegtek hozzá, elég közel ahhoz, hogy észrevegye áttetsző csípőjüknél csillogó fegyvereiket. Mit akarnak?

 

Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egy kép töltötte meg elméjét. Egy emlék. Egy meleg, napsütötte hálószobában találta magát. Az aranyló napsugarak keresztül áramlottak az ablakon, megvilágítva a szobában szálló porszemcséket és narancsszínű gömböket vetítve a padlóra. Ez az ő szobája volt. Egy korábbi életében. Még nem érte meg huszadik őszét, de a fiatal Sylvanas már a legígéretesebb vadász volt családjában. Felhúzta csípő-magasságú bőrcsizmáit, gondosan befűzte a szalagokat és csinosan megkötötte őket. Hozzáigazította a levélmintázatú hímzést, majd felpattant az ágyról, hogy a tükörben is megcsodálhassa magát. Derékig érő világoskék haja vízesésként hullott hátára áttetszőn a világos napfényben. Sugárzott a tükörből, és addig igazította a haját, amíg tökéletesen nem vették körül hosszú, keskeny füleit. Nem volt elég számára, hogy ő legyen a legjobb vadász a családban. Mindenkit el akart kápráztatni a személyiségével. Annyira hiú volt.

 

Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 1. rész

JÉGKORONA

Szélfutó Sylvanas kényelmesen lebegett egy óceánban, ahol a fizikai érzékelést felváltották a puszta érzelmek. Megfoghatta a gyönyört, láthatta az örömöt, hallhatta a békét. Ez volt az ő túlvilági élete, a végzete. A végtelen óceán, amelyben azután találta magát, hogy elesett Ezüsthold védelmében. Ide tartozott. Minden egyes visszaemlékezés során egyre halványultak a képek erről a helyről. A hangok egyre távolibbak voltak; a melegség egyre hidegebb. A látomás olyan sápatag volt, mint egy félálom. De az emlék ijesztő tisztasággal mindig ugyanúgy végződött: Sylvanas szellemét kifacsarták. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy örökre összetörte lelkét. Arthas Menethil vigyorgó arca aránytalan mosolyával és halott szemeivel bámult rá, ahogy visszahúzta őt erre a világra. Meggyalázta őt. Nevetésének – annak a mély nevetésnek – még az emléke is megborzongatta őt!

Az élőholtak történelme

Majdhogynem sajnálom ezeket a fickókat.

Nézzétek, néhány évvel ezelőtt a már halállovag Arthas Quel’Thalas erdeibe vezette a Falkát, hogy a Napkút felhasználásával felélessze cimboráját, Kel’Thuzadot. A támadás során megölte a nemes elfek Íjász Főtábornokát, Szélfutó Sylvanast, és rikoltó szellemé változtatta. Hamarosan Quel’Thalast porig rombolták. Később Arthas kifosztotta Lordaeront, és az egész országrészt a Járványföldekké változtatta, rontást hozva a Tirisfal Tisztásokra és az Ezüstfenyő Erdőre is.

Ekkor Arthas kénytelen volt elhajózni Lordaeronról két (egymással összefüggő) ok miatt: az ereje egyre gyengült, és a Lidérckirály figyelmeztette, hogy a Fagyott Trón veszélyben van, ezért utasította Arthast, hogy jöjjön olyan gyorsan Északszirtre, amennyire élőholtan lehetséges.

Történelem és kultúra – Az emberek történelme

Bár ezek az írások a http://www.wow-hungary.com-on már egyszer megjelentek, úgy döntöttem, hogy kijavított formájukban átrakom ide is, hátha valaki még nem olvasta 🙂
Aki nem ismeri, annak annyit ezekről, hogy a Wow és Warcraft RPG könyvekben vannak részek, ahol Bronzszakáll Brann elbeszélésében írják le a Warcraft univerzumának különböző népeinek történelmét és kultúráját. Természetesen közben folytatom a Szürkesörényről megkezdett sorozatot is 🙂

Mostanra a legtöbben már ismerjük az emberi történelem legkorábbi részét is – az egész Arathor és a hét királyság dolgot –, de ugyanolyan fontos tudni, hogy mi történt az orkokkal folytatott Első Háború és a jelen között, hogy megértsük a mai modern időszakot.

Egy pár szót az emberek legkorábbi napjai és az Első Háború közötti időről. Ennek a korszaknak a legfontosabb eseményei a következők: az emberek megtanulták a mágiahasználatot a nemes elfektől, eltiporták a trollokat (ami az emberi történelem egyik legjobb része), és azzal, hogy tudtak mágiát használni, többre is tartották magukat másoknál.