A Horda igazi története nem Draenoron kezdődött, és nem is igazán Ner’zhullal vagy Gul’dannal, vagy Mannoroth vérének elfogyasztásával kezdődött. A Régi Horda története igazából sok ezer évvel ezelőtt egy Argus nevű bolygón kezdődött, amely az Eredar nevű faj otthona volt. Bővebben…
Amíg Sylvanas átvette az irányítást Lordaeronban, addig az általa leginkább gyűlölt férfi, Lordaeron önjelölt királya észak felé tartott. Miután átverekedte magát a Bloodfeasten és túlélte Sylvanas csapdáját is Kel’thuradnak köszönhetően, hetekig tartó vándorlás után végül megérkezett Northrendre. Mesterének hangja arra utasította, hogy térjen vissza hozzá, és Arthas nem tagadhatta meg a parancsot, mivel a lelkét is elszakította tőle a rúnapenge Frostmourne, amit death knightként használt.
Azzal, hogy a Frozen Throne elkezdett megrepedni és ezzel Ner’zhul börtöne kezdett szétesni, az egykori sámán szelleme tudta, hogy nincs más választása: Illidan első támadás is már súlyosan meggyengítette őt, és arra pedig semmi esély nem volt, hogy Kil’jaeden ne használta volna ki a kínálkozó alkalmat, hogy megbüntesse Ner’zhult a legutóbbi árulásáért. Miután már el kellett szenvednie, hogy a testét apró darabokra szaggatták, testetlen lelkét pedig a Lich King vérfagyasztó páncéljába zárták be, Ner’zhul nem akarta tudni, hogy ez alkalommal mit tartogat számára Kil’jaeden. Bővebben…
A színpad készen áll. A száműzöttek megérkeztek Draenor elátkozott maradványaira, amelyek egykor az orkok és a draenei menekültek otthona volt. A bolygó szétszakadt és szétvált, miután Ner’zhul megkísérelte elvezetni az orkokat haldokló világukról, a darabokat pedig a Twisting Nether húzta magához, miután Ner’zhul portáljai annak felszínére nyíltak. A Twisting Netherben lebegő Outland lett ennek az elpusztult bolygónak a maradvénya. Egy olyan világ, ahol a természet törvényei nem mindig érvényesülnek, ami olyan, mint egy túlérett gyümölcs, amely csak arra vár, hogy leszakítsák.
Végül Maghteridon volt az, aki leszakította. A pit lordok sorrendjében a 2. volt, csupán mestere, Mannoroth előzte meg, és őt választotta ki a Burning Legion arra, hogy meghódítsa ezt a világot, amely annyira egyedi volt azok között a világok között, amelyet ez a démoni sereg korábban elfoglalt és elpusztított. Mivel Ner’zhul portáljai továbbra is működtek, Outland egyfajta összekötő hely lett, ahol a Légió egész seregeket tudott felállítani akarata szerint, és könnyedén indulhatott velük más világok meghódítására. Outland megtartása ezért stratégiai jelentőséggel bírt a Légió számára, és semmiképpen nem akarták veszni hagyni.
A körülmények azonban ahhoz vezettek, hogy pontosan ez történt.
Többen kértétek, hogy legyenek összefoglaló írások a Warcraft eseményeiről, hogy átláthassatok egy-egy nagyobb eseményt. A következő rövid sorozat a Wow-Insider cikkei alapján készült, és a Harmadik Háború, illetve a World of Warcraft játék közötti időt, négy évet öleli fel, vagyis azt, hogy a Hyjal hegyen a Burning Legiont legyőző egységes halandó sereg hogyan kezdett el lassanként felbomlani, hogy kialakuljon a WoW kezdetén megismert állapot. Ezt az időszakot Interbellumnak, vagyis két háború közti időszaknak nevezhetjük.
Mostanában lehet, hogy úgy tűnt, hanyagoltam az oldalt, de rengeteg egyéb elfoglaltságom volt. Nemrég két karazhani túrát is megtartottam, amelyekből összefoglaló videó készül folyamatosan, de lassú és aprólékos munka (nem vagyok profi), ezenkívül a háttérben egy új rovatot igyekeztünk életre kelteni.
Bár nem vállaltam szerkesztőségi posztot a megújult Wow-Hungary oldalban, mindannyian tudjátok, hogy szoros a kapcsolat közöttünk, az oldal wowblogján indult el wow lore-os “pályafutásom”, illetve a jelenlegi szerkesztőségi tagokat is ismerem (neten keresztül). Így jött az ötlet, hogy valamilyen közös projektet is létrehozhatnánk, egyesítve az erőforrásainkat.
Ebből született meg ez a mostani podcast, ami remélhetőleg havi rendszerességgel fog jelentkezni, és amiben Ramboval, a Wow-Hungary oldal jelenlegi lore-szakértőjével közösen tárgyaljuk meg a játékban történt eseményeket, illetve alkalmanként közösen igyekszünk jövőbe látni a történet folytatását illetően. Ezek kötetlen beszélgetések, elmélkedések lesznek, és igyekszünk a lore-ban nem annyira jártas játékosok számára is érdekesek maradni. Ebben nagy segítségünkre volt Norton, aki igazából összehozott minket Ramboval, és aki volt olyan kedves, hogy elvállalt egyfajta moderátor szerepet a beszélgetésben, az egyszeri, lore-ban kevésbé otthonosan mozgó játékos típusát megtestesítve.
Az első beszélgetés témája persze mi más lehetett volna, mint a hamarosan megjelenő 6.2-es patch és az esetleges további patchek története, illetve egy kicsit ábrándoztunk arról is, hogy ki milyen kiegészítőnek örülne.
A felvételt én magam vágtam meg, szóval az esetleges hanghibákért engem lehet hibáztatni! (egyébként muszáj volt, Norton állandóan nagyszerű könyvét, a Book of Goldot akarta reklámozni 😀 )
Remélem, tetszeni fog nektek a beszélgetés, amelyet egyébként én nyertem meg! 🙂 (abban, hogy ki mennyi időt beszélt, mindenképpen). Fogadjátok szeretettel, véleményeket, észrevételeket, akár témajavaslatokat szívesen várunk! 🙂
“A Fény maga az élet, amelyből mindannyian eredünk és amelybe egyszer mindannyian visszatérünk.”
Napkútnak hívták…
Az elmondhatatlan erő megszentelt forrása népünk minden porcikáját átjárta. Fényének melegében fürödtünk…. amíg a halál árnyéka ránk nem vetült. 
Csak a Napkút elpusztítása után jöttünk rá, hogy mennyire függői lettünk mágiájának, mennyire szükségünk van rá, hogy táplálkozzunk belőle! A pusztulásunk utáni ébredéskor elneveztem népünket „sin’dorei-nek” – vérelfeknek. A népem hozzám fordult válaszokért. Gyógyulást ígértem nekik. Különös módon a démon Illidanban találtunk megváltást. Illidan az arcane erő új forrásait ajánlotta fel, ezért csatlakoztam hozzá a Külső Földeken (Outlnad) – megfogadva, hogy egy nap visszatérek és dicsőségre vezetem a népünket!
De Illidan listája rövid életű volt. Egyre türelmetlenebb lettem. Titokban, ami energiát csak tudtam, azt összegyűjtöttem. Egy pillanatig megérezhettem az IGAZI erőt… mielőtt elvették volna tőlem!
De… nincs veszve minden. A Napkút lényege fennmaradt, és védelmezői igyekeznek titokban tartani. Most visszatérek, tudva, hogy áldozatokat kell hozni, mielőtt visszaszereznénk a születésünktől megillető jogot. Egy új szövetséget kötöttem. Hamarosan a Napkút áldott sugarai ismét felragyognak és bevezetik erre a világra azt… aki ezt mind elhozta nekünk.
Bővebben…
Élnek olyan lények, akik megtestesítik az abszolút, jóvátehetetlen gonoszt ezen a világon. Ugyanakkor, függetlenül attól, hogy néhány szegletben mit mondanak, ezeket a lényeket NEM orkoknak hívják. Nem gyűlölik az életet, nem magasztalják fel a kegyetlenséget és a csalárdságot, mint a Lángoló Légió vezetői. Igen, elég brutálisak tudnak lenni, és ne akarjatok a rossz oldalukkal megismerkedni, hacsak nem vagytok nagyon jó kardforgatók és nem áll rendelkezésetekre egy kisebb sereg (meg egy-két mágus). Igen, amikor megölik a családotokat és a házatokat a földdel teszik egyenlővé, megértem, hogy a nevük káromkodásnak hangzik. Ugyanakkor nézzünk szembe a tényekkel: az orkok nem azzal múlatják minden percüket, hogy a kínzások újfajta módjain gondolkoznak, vagy hogy hogyan okozzanak nektek minél nagyobb gyötrelmeket. Ha így lenne, talán nem lennének ilyen veszélyesek.
Oké, tudom, hogy senki se fog hallgatni rám. De ez eddig se állított meg, szóval beszéljünk most az orkokról. Hol is kezdjem? Úgy gondolom, az egész egy mocsárban kezdődött egy messzi-messzi világban. Egy elveszett világ napsütötte lápjaiból másztak elő Draenor homályából az első orkok és kezdetleges menedékeket építettek, valamint oszlopokat emeltek a szellemek tiszteletére. Draenor nyári rétjein, ahol gőz bukkant fel a virágok és páfrányok alkotta vad élővilág közötti hasadékokból, az orkok a napon süttették magukat a szellemeket követve, szelíd kunyhóikban szemlélve a világot. (Itt egy kis kreatív szabadságot engedtem meg magamnak).
Wow lore fordítások 